Édes Kísértések – 4. hét Idegen a vonaton

Az idegen a vonaton

A vonat monoton zakatolása valahogy mindig megnyugtatott. A délutáni járat nem volt zsúfolt, a fülkémben pedig csak én ültem – legalábbis egy ideig. Az állomáson felszálló utasokat csak félszemmel figyeltem, amíg be nem lépett ő. Az a nő.

Magas sarkú bokacsizma, térdig érő szövetkabát, magabiztos mozdulatok, és az a tekintet… mint aki pontosan tudja, milyen hatással van másokra. A fülkémhez lépett, ajkai sarkában halvány mosollyal:

– Szabad?

Bólintottam, de megszólalni nem tudtam. Ahogy leült, a parfümje finoman betöltötte a teret. Virágos, mégis fűszeres illat volt – olyasmi, amit nem lehet elfelejteni.

A következő percekben csak az újságját lapozta, én pedig próbáltam a tájat nézni, de a tekintetem újra meg újra visszatévedt rá. Megérezte. Egy-egy gyors pillantás, finom félmosoly, aztán már tudtam, hogy ugyanazt érezzük.

Ahogy a vonat elhagyta a várost, és a nap lassan lebukott a dombok mögött, a fülke is egyre sötétebb lett. Ő átnyúlt az ablakhoz, behúzta a sötétítőt – és amikor visszaült, már közelebb volt. Éreztem a combja melegét az enyém mellett, és tudtam, hogy nem véletlen.

– Te is érzed? – súgta halkan, miközben a tekintete az enyémbe fúródott.

Nem válaszoltam, csak lassan, gyengéden az ujjai után nyúltam, és megfogtam a kezét. A bőre puha volt, meleg, és keze remegni kezdett a tenyeremben.

Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a csuklóján, majd feljebb, egészen a könyökéig, miközben az arcához egyre közelebb hajoltam. Aztán ajkaink végre összeértek – először csak finoman, mintha puhatolóznánk, de a vágy már túl régóta gyülemlett bennünk.

A csók mélyült, ő pedig odahúzódott mellém, egyik lábát átemelte rajtam, és az ölembe ült. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől – az izgalom tett szinte eszméletlenné.

Lehúztam a kabátját a válláról, majd a blúza anyagán keresztül simítottam végig a mellén. A mellei tökéletesen simultak a tenyerembe. Ő pedig halk sóhajjal reagált minden érintésemre, miközben a keze már a nadrágom övén matatott.

Ajkai a nyakamat csókolták, aztán lesiklottak a mellkasom felé, miközben a combja lassan mozdult az ölemben. A szoknyája felcsúszott, selymes combját simogattam, ujjaimmal finoman követve a vonalakat, míg meg nem éreztem a melegét ott lent. Nedves volt. Felkészült. És kívánt.

Ő szinte belém kapaszkodott, miközben visszahajolt hozzám, és ajkaimmal a nyakát, a vállát, majd a fülcimpáját csókoltam. Egyik keze a tarkómat simogatta, a másikkal a nadrágomba nyúlt, ujjai finoman cirógatták a férfiasságomat, ami már majd’ szétfeszítette a szűk anyagot. Amikor végül elővette, lassan végighúzta rajta a tenyerét, mintha minden mozdulatát emlékezetessé akarná tenni.

Halk, mély nyögés szakadt fel belőlem, mikor ajkai lejjebb vándoroltak, és éreztem, ahogy nyelve végigsiklik rajtam. Lassan, érzékien kényeztetett, mintha minden pillanatban csak az számítana, amit most éppen érez. A vonat zakatolása összefonódott a lélegzetem ritmusával.

Aztán felnézett rám, combjaim közé igazította magát, és lassan, mélyen elnyelt. Felnyögtem, derekam megemelkedett, ahogy teste szorosan körülölelt. A mozdulatai eleinte lassúak voltak, ringatózóak, mintha ki akarná élvezni minden centiméterét a pillanatnak. De aztán gyorsult a tempó, izmai megfeszültek, ujjaim a csípőjébe mélyedtek.

A vonat haladt, mi pedig egyre gyorsabb ritmusban találtunk egymásra. Kezeimmel a fenekét markoltam, közben a nyakába sóhajtottam, ő pedig halk, elfojtott nyögésekkel válaszolt, nehogy valaki meghallja. Ez a félelem, ez a rejtett feszültség tette igazán izzóvá az egészet.

Ahogy testünk egymásba simult, éreztem, hogy a gyönyör közelít. Ő az ajkába harapott, fejét hátravetette, és azt suttogta:

– Ne állj meg…

Nem is tudtam volna. Halkan, remegve élveztünk el egyszerre, hangtalanul, de annál mélyebb hullámmal. Teste még percekig apró remegésekkel húzódott hozzám, én pedig gyengéden átöleltem, miközben az ablakon túli táj már sötétbe borult.

Egy ideig csak ültünk így, hangtalanul, szorosan egymásba fonódva. Aztán lassan visszaigazította a szoknyáját, egy halvány mosollyal végigsimított a mellkasomon, és megszólalt:

– Remélem, gyakran vonatozol.

Csak elmosolyodtam. – Most már biztosan.

Folytatjuk jövő héten...

Te vajon engednél a kísértésnek, ha egy idegen tekintete nem eresztene el?